Amikor bárhol a világban megkérdezik tőlem, hogy honnan jöttem, gondolkodás nélkül azt válaszolom, pécsi vagyok. Pedig „papírforma” szerint pesti vagyok. Pesten születtem, ott jártam általános és középiskolába. Aztán az élet úgy hozta, hogy „lejöttem” Pécsre. (Ebben az egyben maradtam pesti – remélem csak ebben! –, hogy ahol én vagyok, mindig az van fent, így én pl. „lemegyek” a Balatonra, vagy „lemegyek” akár Sopronba. Kivéve persze Budapestet, mert oda én is „felmegyek”.)
Fiatalságom egy részét Pesten töltöttem. Budapest szép város, de én soha nem gondolkodtam rajta, hogy szeretek-e ott élni, szeretem-e a városomat, szeretem-e a benne lakó embereket, akikkel naponta kapcsolatba kerülök. Nem gondolkodtam azon sem, hogy elmennék-e máshova élni. Így volt akkor számomra természetes, én Pesten lakom.
Csaknem napra pontosan 38 éve élek Pécsen. Szerencsére! Itt tudtam meg, hogy lehet szeretni is a várost, ahol élek. Ha bárhonnan megérkezve meglátom a TV-tornyot, mindig megkönnyebbülök, hazaértem, ezt az utazást is „megúsztam”, végre itthon vagyok. Korábban is gyönyörűnek tartottam a város fekvését, környezetét, és – szerintem - egyre szépül. Lehet, hogy nem olyan ütemben, mint kellene. Lehet, hogy vannak rossz utak, málladozó házak, gazos területek, szemét ott, ahol nem kellene lennie, de az egyszerű pécsi polgár szemével nézve igenis fejlődik. Szépek lettek az EKF beruházások, még ha lassabban készültek is el, és ha néha le is esik egy-egy üvegtábla. De VAN Tudásközpontunk, Koncerttermünk, nem is akármilyen! Szépek lettek a megújult terek, hangulatosak, jó sétálni rajtuk. És azt látom, hogy használjuk, élvezzük is ezeket. Mert a pécsi polgár is más, mint a pesti, mi sokkal közelebb állunk egymáshoz, hamarabb mosolygunk a másikra, udvariasabbak, segítőkészebbek vagyunk. (Aki nem így látja, éljen egy kicsit Budapesten!)
Biztos, hogy a város szeretetében benne van az itt kialakult felnőtt életem, a nagy baráti társaságunk, a sok közös program, a jó evések, borozások a Sétatéren. Ha elmegyek a belvárosba, vagy az Árkádba, legalább egy ismerőssel mindig találkozom, néha többel is. Színházba, moziba sem lehet úgy menni, hogy ne legyen ott néhány ismerős. Sőt, legtöbbször még Pesten is találkozom pécsiekkel. Úgy tűnik, mozgékonyak vagyunk.
Azt gondolom, ezek után logikus a következtetés, én nem mennék el Pécsről, nem szeretnék máshol élni. Remélem, semmi nem is kényszerít majd erre a lépésre!

Pontosan emlékszem, mikor volt, az amikor felnőtt fejjel megfogalmazódott bennem az, hogy EL. Az egyetem első évét csináltuk, akkor már mögöttem volt egy főiskolai diploma, időközben vették el a jogot, hogy főiskolai diplomával tervezhessen valaki. Leonardo ösztöndíjat hirdettek és sikerült nyerni rajt. Amszterdamot jelöltem célpontként. Magyarországból teljes volt a kiábrándultságom. Nem láttam értelmét a kényszer-vállalkozásom működtetésének, nem láttam értelmét, hogy középszerű, megalkuvó munkát adjak ki a kezemből, egyáltalán nem láttam értelmét, hogy egy percig is maradjak.
Persze a kinti élet sem indult könnyen, az ösztöndíj lassú finanszírozása sokszor nehéz helyzetbe hozott. Lassan sikerült felvenni az ottani élet ritmusát, sőt megszeretni. Megszeretni azt, hogy minden logikus, hogy kiszámítható, ember vagy, ha úgy tetszik városlakó központú. Egy jól működő várost, országot találtam, ahol egyszerűen nem kellett azon gondolkodnom, hogy ez, vagy az miért nem végzi rendesen a dolgát, miért bunkó a buszsofőr és miért szorít le az autós, ha kerékpárral vagyok! Sosem éreztem honvágyat, de folyton követtem azt, ami Magyarországon történik. 2005-2006 táján voltam kint. Az ember tisztábban gondolkodik valamiről, ha nem érdekelt benne túlságosan. Szép megcsodálni egy vízesését, de benne zuhanva egész más foglalkoztatja az embert.
Feltöltődve, egy kisebb európai építésztúrát is beiktatva tértünk vissza Magyarországra. Folytattuk az egyetemet, nyelvvizsgát szereztem és félévet a lelkünk még kicsit Hollandiában dobogott. Az ember életét természetesen befolyásolja a közeg ahol él.
Később még volt egy EL érzés akkor Győrt hagytuk ott és költöztünk Budapestre, a válság előtt egy órával.
Annak ellenére, hogy nagy változások előtt állunk, valahogy most is piszkál az az EL.
Hiányzik az a Magyarország ahol jó lenni, ahol erkölcsileg és anyagilag is megbecsülnek. Sajnos kicsit érzem azt is, hogy maradni fogok. Az egyébként teljes mértékben nem állampolgár központú, nulla jövőképet biztosító Magyarországon három okból laknak és élnek még emberek ezek a: hit, lustaság, ostobaság.
Bennem ez a három ok van.

Félúton az életben - pont ebben az évben - elvégeztem egy egyszerű feladatot. Készítettem egy SWOT (erősségek-gyengeségek-lehetőségek-veszélyek) analízist magamról, amelynek része volt az is, hogy Magyarországon milyen lehetőségek adottak és veszélyek fenyegetnek.
Az értékelés szempontjai voltak:
- kompetenciám, önbecsülésem
- családom igényei, elvárásai
- anyagi helyzetünk
- korábbi külföldi tapasztalataink

A konklúzió az lett, hogy Magyarországon fogunk élni és személy szerint külföldön fogok dolgozni. Jelenleg a stratégiai tervem cselekvési programján dolgozom, amelyben többek között alapvető elem a családmegőrzés, az optimális gazdálkodás, a hatékony utazásszervezés és az internet adta lehetőségek kihasználása.

Röviden összefoglalva maradunk és megyek!

Meglehet, hogy a most felemlegetett dolgokkal kapcsolatban nagyokat tévedek. Vállalom. De azt is, hogy most megpróbálok egy ültő helyemben lejegyezni mindent, ami az El/Away felszólítására eszembe jut. Voltak nekem itt korábban is konfliktusaim, követtem el hibákat, és állandóan az a furcsa, a város kellős közepén élve teljesen indokolatlan kép jár a fejemben, hogy én itt nem viselkedek tökéletes falusiként. Miért a falusiasság, a falu képe miért ötlik fel itt minduntalan bennem? Miért foglalkozom avval, hogy én városi vagyok és, hogy nem vagyok falusi? Kire nézve pejoratív ez a mellékgondolat, kire nem? És mit is értek ez alatt? És miért éppen itt, ebben a megyei jogú városban kell ezen gondolkodnom? Kulturális fővárosban? Erkölcsi szempontból kétségtelenül van valami fegyelmező és szabályozó ereje az itteni, folytonos szem előtt levésnek. És nincs is igazán ellenemre. Elméletileg. Gyakorlatilag azonban fárasztó és felületességre késztet, hiszen folyamatosan lehetetlen ugyanazon a hőfokon kezelni a tíz másodpercenként rád köszönő ismerősöket. Az otthonosság rendkívüli erejű vágya mellett ez kifejezetten zavar és nincs is megfelelő agyam, memória berendezésem ennek a kezeléséhez. Ilyen szempontból nekem a nagyvárosi barrakuda létforma jobban fekszik, hiszen el lehet bújni benne, csak élni kell, élsz, és nem látszol, és akkor előjönni, amikor az neked érdekes, aktuális. Itt mindig kéznél vagyok és a közelségekből, az ismeretségekből következően a közérdek majdnem mindig magánérdek tud lenni. Nagy előny ez persze és nagy teher is. De leginkább az nem tetszik benne, hogy sokkal több körülmény fékez, mint hajt előre. A város népessége kulturális tekintetben rettenetes. Rossz viccnek élem meg a kulturális városfejlesztésről szóló gondolatkísérleteket. És állítom ezt még akkor is, ha tudom, hogy nagy tudósok, kiváló kutatók és néhány igen jelentős művész is él itt. Kevesen vannak ők, tömegük, diffúz és szubkulturális hatásuk nem éri el a kritikus tömeget, amely a kedvemre való változást előidézné. Itt ötszáz ember jelenti a kultúrával egyáltalán, száz a kortárs – hozzáteszem: „magas” - kultúrával kapcsolatot tartó réteget. Írtam erről már annyiszor: a mediatizált butítás a fizikai és szociológiai értelemben pauper népességet tudásában, művelődésében, önismeretében, helyzetfelismerési készségében, a mindenkiben ösztönösen létező önmentés és veszélyérzet készségeiben tönkretette. A tömeg acsarkodó, destruktív itt is. A szolgáltatók tényleg modortalanok, kegyeket gyakorolnak. A pincér letegez, szemetet hoz ki, majd megkérdezi, hogy ízlett-e? Én mostanában sok mindenből a bűn késztetéseit szagolom ki. A tömeg irtózik a szépségtől és az értéktől. Minderről véleményt ugyan tud mondani, mond is, többnyire és érthetően felületesen (lásd interaktív fórumok). Van valami dadaista mellékíze mindennek itt, véletlenszerűen és ellentéteikben mutatkozik leginkább a dolgok, aminek a lényege, hogy semmi sem az, aminek látszik. Példa: fény kellene több, és megvilágítás, ergó építészek nem terveznek nagy ablakot. Az új házak falán kis lukak vannak. Mint Móricz Zsigmond tiszacsécsei szülőházán. Eszméletlen állapotú utak, utcák a csicsó homlokzatok alatt Máshol tökéletes burkolat, kosszal tele. Olasz fagylaltozó illata az arab sültekébe csomagolva és viszont. Az ellopott fémszerelvények a lefolyók felől. A város meghatározó erői irtóznak a valódi kulturális szakértelemtől, az igazi innovációtól, a kultúra funkciójának teljes értékű megmutatkozásaitól. Miért vonzana a talmi látványelemekből szerveződő kulturális architektúra, a papírfalakkal, alkalmilag feldobódó nagy nevek gombostűivel összefércelve. Szerintem a műveltség és igazi kultúra hiányában a bizalmatlanság és a felelősség vállalásának képtelensége igen erősen jelen van. Az így feltétlenül jelenlévő bizonytalanság mindent kitol a testületi véleménynyilvánítások, a bizottságok irányába, (ezt még közben demokratikusnak is mondhatjuk). Van is egy ide illő mondás: „Hülye mint egy bizottság…” A szakember az civil. A civil az, aki a professzionálisok világába csak kívülről bekiabáló lehet. Tanácsot adhat, amely felől a menedzser, többnyire fiatal közgazdász és/vagy jogász képzettségű és az ő bizottsága dönt. Meg a népesség nevében az ő képviselői. Elutasítanak tökéletes ideákat, befogadnak nyilvánvalóan dilettáns dolgokat, tisztázatlan és hosszú távon keserű következményekkel járó, átgondolatlan koncepciókat, tetszetős félmegoldásokat. Közben fizetnek sikerdíjakat, fizetnek lelépéseket, kárpótlásokat. Itt most nincs terjedelem ahhoz, hogy minderről felsorolással, tényleges adatokkal szóljak, talán nem is tudnám elvégezni ezt a feladatot, de alkalomadtán meg fogom tenni. Sok rondaságot, amire nincsen mentség. Taszítanak. Beleborzongok a tudatba, hogy itt mi minden nem rögzült újra még axiómaként a fejekben és a kétkezi munkában. Bosszant a mediterrán feeling minden szabatosságot nélkülöző emlegetése, bosszant, hogy többek között ez is nyilvánvalóan mindent átszövő identitászavarhoz vezet, ami pl. eltünteti a sajátos és jellemző lokális flórát, és cserepekben pálmákat áldoz be négy hónapos nyaraink „másságát” biztosítandó. „Quidquid enim horum est et unum aliquid est, sicut sunt naturae corporum ingeniaque animarum, et aliqua specie formatur, sicut sunt figurae vel qualitates corporum ac doctrinae vel artes animarum, et ordinem aliquem petit aut tenet, sicut sunt pondera vel collocationes corporum atque amores aut delectationes animarum.” Ezt Augustinus ugyan a Szentháromságról mondja, de szerintem megfontolandó. Ennek a sicut sunt kifejezésnek az ellentettje mutatkozik mindenben. A szakértelem és gondosság hiányában. Sokan, sokat beszélnek arról, hogy miért nem jól állnak a kövek, miért nem oda folyik a víz, miért nem folyik el, miért így, miért úgy? Hogy idegenek csinálták a teret, hogy télen, hogy a felbontások, a protokollszempontok, így, meg úgy… És a tervezők, a művezetők, a művészek? Mit tudnak ezek a mediterrán és más városok organikusan kialakult központjairól? Mit és miért tudnak ők a kertekről Drezdában és Bathban, Lisszabonban vagy Cesky Krumlovban? Németbólyban vagy Magyarladon? Ezek csak az ürességben képesek gondolkodni? A tér egy terület és felület, ami kőlapokkal van burkolva? Ülhetetlen padokkal, lehetőleg utcánként és terenként másképp ülhetetlennel? Szőlő, füge, tölgyek és fenyőfélék nélkül? Csak színes ládákban? Kél bennem valamennyi indulat, amikor a városháza előtti kövezet mintázatát látom (díszítőkedv, ornamentikavágy), rajta az odahajított bronzszőnyeggel (irónia, destrukció). Amit mintha igen művésziesen a szél gyűrt volna meg. Kevesebb trágár megoldást láttam életemben annál a nagy igényűnek gondolt kertnél, ami ugyancsak itt van, és ami lassan gyerekparcellaként kap helyet a pécsi köznyelvben. Ki csinálta, ki javasolta, ki fogadta mindezt el? Miért? Ki engedte, hogy Illa Gábor lemásolja a zsidó deportáltak emlékművéhez Jonathan Borofsky 2002-es texasi szobrát? Nem volt senki a bíráló bizottságban, aki tájékozott lett volna a mai szobrászat ügyeiről? Győzzön meg valaki arról, hogy mindez a lehető legjobb megoldás volt. Hogy Trischler Ferenc léptékhelyesen odamásolja Kossuth Lajos fejét a Széchenyi István szobornak mondott büsztre? Ez egy nagy csomag megint, fejezetet követelne, hogy mely elfogadhatatlan összefüggések sugárzanak a tárgyból (szobor), annak történeti vonatkozásaiból (Széchenyi-Kossuth), és a térből. Képtelenség. Gondolati és térrendezési agyrémek, kulturális és művészeti ballépések máshol is. És nincs szerénység. Szaros Pista effektus van. Fennhéjázás. Nincs itt méltósága a szegénységnek és a gazdagságnak sem. Rágógumi van, ami szép szabályos folyamatosságban kezdi belepni a tér forgalmasabb szegleteit. Káprázatok vannak. Egymásba folyik hang és sör és szó, neylonpohár és tetoválás, a DJ felvonulás és kultúrhét. Balkán a domináns. Meggondolta ezt igazán valaki? Közben ingyen orgonál Király Csaba a Caritas nevében. Nyugtalanság van, nehogy valami is megálljon egy percre, mert akkor mindezen netán gondolkodni is lehetne. Ragaszkodom ahhoz, hogy itt most minden személyes sérelemnek tűnjék, de ahhoz is, hogy kijelentsem, ezeket a várostól kaptam, itt történtek velem, és úgy vélem, ezek máshol nem így estek volna meg velem. Mondok mást. Egyetemi kollégám áll szemben velem egy perben. Van korszerű okossága hozzá, a szemem láttára töri kerékbe a tényeken alapuló igazságot, úgy forgatja a jogot, hogy sok pénze legyen. És lesz. Még pitbulléknál sincs ez így.
Aztán bilincsben viszik el egyetemi elöljáróimat. Csaltak. Engem is megvezettek természetesen, pedig csak munkatárs vagyok. Mert valamennyire hittem bennük. És ez is itt esett meg. Műtéteinket a szomszéd városban végzik, mert eljut hozzánk – kiszivárog - a híre annak, hogy ez itt ennél meg annál ennyibe kerülne… Szemem láttára esik szét az Echo, a kulturális-kritikai periodika. Mintha senki nem venné észre, hogy átment bulvárba. Meglehet, gyarapodásként könyvelik el, hogy tónusa közelített a köznyelvhez. Tíz évig büszke voltam rá, most nem tudok, nehezemre esik közösséget vállalni vele. Visszamegyek budapesti lapjaimhoz. Minek a naplója a Dunántúli? A világ legrosszabb lapja, igazi újságíró csak megalkuvásból vállalhatja. Londonban élő magyar kollégámmal beszélek: nem tud semmit a Turner díjról, nem tudja, hogy hol van Paolozzi Newton álma szobra. Londoni illetőségű, de itt élő angol kollégám azt is tudja, ki volt Kígyós Sándor és, hogy kinél van a legjobb bor Palkonyán. Miért? Egyetemistáink lebecsülik a munkát, bódultan keringenek tetszőleges divatvillanások körül, és hisznek abban, hogy a másolások, átvételek sűrű közegében másként nem is lehet élni. Biztos vagyok abban, hogy szemlélet biztosan nem jöhet létre a sűrű klikkelések biztosította informáltságból. A jó és rossz megállapítása merőben formai analógiák segítségével történik, nyomasztóan vegetatív indíttatású viszonyítás ez a divatnormához, ami minden kétséget kizáróan valamiféle szociáltechnikai természetű idomítás terméke. Akkor hát a bonyolultabbá váló világ állapota miatt nem kerül el a két félredobott emberes betonkocka hónapok óta a Líceum templom sarkáról? Az irracionális univerzum leképződése talán, hogy a Boldogság Háza előtti fekete kútoszlop alatt a vízsugár befogadására szolgáló négyzetes üreget nem mélyítették tíz centivel, hogy az ne folyjon a pálmák túlcsorduló barnás locsolóvizével együtt szerteszét? Mit remélnek a Széchenyi tértől, milyen főtér az egyáltalán, ahol nem élnek emberek? Ahol esténként dögsötét házak veszik körül a kivilágított dzsámit? El tudja valaki képzelni, hogy Debrecenben létezik Nádor-ügy? Milyen város az, amelynek meghatározó, irányító, tetterős polgárai felhúzódnak a hegyekbe, vagy hegyoldalban lévő villáikba? Ahol a belváros nagypolgári építészetének, építészettörténeti és műszaki szempontból is egyedülálló monumentuma, páratlan télikertje féláron is eladhatatlan? A fővárosban 650 ezer forint az ilyennek négyzetmétere és az ilyennek van forgalma egyedül. Ahol már a spekulánsoknak sincs ízlése? Merőben személyes észrevételek ezek. Ha semmi igazságuk sincs, akkor is ekként és ezeken keresztül élem át a várost nap, mint nap. Élmények, amik sokkal inkább elnyomnak, mellékessé tesznek, mint lendületbe hoznak. Értelmiséginek szabadon, felelősséggel, valódi versenyben itt nem lehet része. Bizonyíték erre a Filharmónia koncertprogramja. Éveken keresztül nincs kortárs zene. Egy-egy apróság. Itt vigyázni kell Bartókkal és Kodállyal is. Zenekar hálistennek már van. Nemcsak Lovasi András kapott Kossuth díjat, hanem Vidovszky László is. Tudja ezt valaki? Európai jelentőségű a Jelenkor Kiadó. Az Alexandrának nincs kulturális jelentősége. Melyikről beszélünk mégis? És kik? És miért? A köznapok alapélménye a bizalmatlanság és műveletlen bátortalanság, közege a szegénység közege, ahol az említettek élményszámba menő leplezésére több energiát fordítanak, mint valamely tartós és szükséges teljesítmény és reprezentáció segítésére. És a Csontváry? Nagy csepp a tengerben, de jellemzi állapotunkat, helyzetünket, mentális viszonyunkat a városhoz. Egyrészt: roppant kevesek ügye. Mert milyen konvenciók vállalható kiegészítéseként, folytatásaként kaphat itt érvényt? Turisztikai mazsolaként. A városlakó értéktudatában nincs jelentősége, passzivitása alighanem bűntudatot palástol, ő maga ugyanis harminc éve nem volt képes semmit hozzátenni a tényleges értékövezetekhez. Az EKF talajtalan presztizsberuházásai csupán keretet alkotnak valamihez, ami végeredményben nincs, és a fogyatkozó népesség, a gyérülő megélhetési és foglalkozási lehetőségek hiányában nem is várható, hogy lesz. Tartalom és a tartósság. Az érdem, a mélység, a soha nem volt és mégis ittlevő. Ami sehol nincs, ami csak másolható, ami miatt elismerően bólinthat akárki: „ez igen…” Jók a hétvégék. Akkor néha eljönnek a gyerekeink Pestről és több mint valószínűvé teszik, hogy Pécsett jók a hétvégék. Ha nem vagyunk Pesten. Mert ott a hétvégék is jobbak.

Most itt vagyok, de lélekben máshol. Máshol meg lélekben mindig itt vagyok.
Otthon lenni. Azt érezni amit egyéb tájakon sosem, hagyni, hogy feloldódjon bennem egy napsütötte utcarészlet és hagyni, hogy feloldódjak a pécsi kövek kápráztató vakításában. Gyökeret ereszteni, ha csak léggyökeret is de Péccsé válni. Befogadni másokat, hagyni, hogy befogadjanak. Beszélni, gondolatokat ébreszteni, inspirálni, hogy engem is inspiráljanak. Megpróbálni társas lényként élni ebben a társas magányban.

És néha elmenni, hogy érezzem a hiányt, hogy érezzék hiányzom.
El, el innen mert milyen jó visszajönni.

„Elmegyek, elmegyek,
El is van vágyásom,
Ebbe a faluba
Nincsen maradásom.

Elmegyek, elmegyek,
Nem élek köztetek,
Bánatos napjaim
Nem töltöm veletek.

Csak azt mondd meg rózsám,
Melyik úton mégy el,
Felszántatom én azt,
Aranyos ekével.

Erre gyere, erre,
Tudja fene, merre!

Be is vetem én azt
Szemen szedett gyönggyel,
El is boronálom
Sűrű könnyeimmel.

Erre gyere, erre

Elmegyek, elmegyek,
Elbujdosok innet,
Szép szülőhazámat
Nem látom meg többet.”

http://www.youtube.com/watch?v=XWm9YV2ZfVc

Háromszor töltöttem közel egy-egy évet távol Pécstől, és öt évig dolgoztam (pécsi lakosként) Budapesten.
A három távollétből az első a katonaság 11 hónapja volt Kalocsán, ami nem számít bele a menni/maradni dilemmájába és alternatívájába, mivel kényszer hatására történt. Ahogyan az is árnyalja e dilemmaként felvetett kérdést, hogy valaki azért megy-e el valahonnan, mert így dönt, vagy azért, mert kényszerítik (lásd a Lukács-iskola filozófusainak vagy Halász Péternek és társainak az esetét). A hatóságok kifejtette (politikai) kényszer mellett a megélhetés nehézsége / lehetetlensége is arra kényszeríthet embereket, hogy menjenek (például vendégmunkásnak). Pár hónapja olvastam egy megrendítő cikket arról, hogy „fejlődő” országbeli anyák otthon hagyják a kisgyerekeiket és a „fejlett” világba utaznak pénzt keresni, hogy ebből a keresményből el tudják tartani az otthon maradottakat…
A két másik távol töltött év az Egyesült Államokban telt. Először 1990. nyár végén érkeztünk (feleségemmel és akkor 3,5 éves kislányommal) Indianába (Pennsylvania), egy 15.000 lelkes kisvárosba, ahol a 15.000 hallgatós állami egyetemen tanítottam egy tanévet. A szocializmuson szocializálódva a három hónapnyi kulturális sokkot követően hihetetlenül élveztük azt, hogy minden működött. Felüdülés volt az emberi mentalitásban megtapasztalt elfogadás és tisztelet. Stb. Egyszer szemtanúja voltam, hogy egy kereszteződésben egy idősebb hölgy az autójával egy másik idősebb hölgy gyalogost a kanyarodáskor meglökött. Leparkolta az autót, kiszállt, majd leültek egymás mellé a járdaszegélyre, és megbeszélték, hogy mi történt, érte-e valami sérülést a gyalogost. Két egymást tisztelő ember párbeszéde volt…
Kinn tartózkodva majd hazatérve úgy éreztem, minden honfitársamat ki kellene küldeni legalább pár hónapra, mentálhigiénés okokból, s hogy kiszabaduljanak a magyar kommunikáció Bermuda négyszögéből, amely az önmagu(n)król tett megnyilatkozásokban a dicsekvés és az önsajnálat tengelyen, a másik közléseihez való viszonyban pedig az irigység és a káröröm tengelyen mozog. Pár hónap után úgy éreztem, ott kell maradnom, de erre oly módon nem nyílott esély, hogy az itthoni társadalmi rangot oda át lehetett volna ülteti. Éttermi mosogatóként vagy pizzafutárként pedig nem szerettem volna belevágni egy második pályakezdésbe.
Másodszor 1993. nyár végén érkeztünk Pittsburghbe, ahol a Duquesne [dúkén] katolikus egyetemen tanítottam. A második amerikai évet úgy éltem meg, mint egy száműzetést, mint akit a földgolyó egy olyan helyére kényszerített a sors, ahol nem érzi otthon magát. Csak két év telt el, s a két város között kb. 100 km csak a távolság. Szinte ugyanott voltam, szinte ugyanakkor. De először maradtam volna (ott), másodszor pedig mentem (jöttem) volna haza, mielőbb. De a tanévet végig kellett tanítani.
Amikor 1999 tavaszán a színházi szakmából megkerestek, hogy pályázzam meg a Színházi Intézet igazgatói posztját, eleve nem gondoltam, hogy Budapestre szeretnék költözni. Az ott eltöltött öt év pedig visszaigazolta ezt az előzetes elképzelésemet. Egy csomó kis helyre összezsúfolt frusztrált, agresszív, egymás életébe és hatókörébe belelógó (és belekontárkodó) ember, akiknek legnagyobb (higgyük, hogy önkéntelen) erőfeszítése arra irányul, hogy a másikat boldogtalanná tegyék.
Ahogy Amerika előnyeit egy európai tudja igazán élvezni és kihasználni, úgy Budapestét is leginkább az, aki nem ott él (vagy lakik), legfeljebb oda szólítják bizonyos tennivalók. De van onnan hová (vissza)térnie.

Nem írtam címet. És a történet nem rólam szól. Fiamról, aki most kezdi az
egyetemet. És talán érettebb is nálam.
Röviden. Jövője nagyjából elrendeztetett, mert tudja, hogy mi lesz. Zenész.
Tehetséges, szorgalmas, ügyes, elkötelezett, imádja amit csinál.
Talán fél éve lehetett, hogy beszélgettünk a lehetséges „elmenetelről”. Én
javasoltam, hogy ha elvégezte az egyetemet, akkor mindenképp menjen
külföldre dolgozni. Zenész, zenetanár diplomával nagyon nehéz megélhetés
vár rá itt. Ő csak annyit mondott, hogy szívesen zenélne külföldön és kezdené
a pályát ott. De mindenképpen itt akar dolgozni, tanítani. Különösebb oka
nem volt. Egyszerűen csak. Csak azért, mert mi értelme van annak, hogy ha
könnyű. És úgy érzi, itt szükség van rá. És talán sokak szerint ez az ország,
maga a pokol, igaza van. Ez csak akkor változhat meg ha lesz aki itt marad.
Vagy az utsó, majd lekapcsolja villanyt :(
És ha végez, szerintem nagyon jól fog dönteni!
Ennyi, remélem valakinek ez is segített

Néhány hete, egy anatómia gyakorlaton szóba került, hogy összesen 5 évet töltöttem, túlnyomórészt férjemmel és két fiammal együtt New Orleansban. Az egyik norvég diák visszakézből rámripakodott, hogy "és akkor minek jöttem vissza?"

Tulajdonképpen, ilyen keményen most kérdezte ezt meg tőlem valaki, de azt, hogy miért nem maradtunk, azért már régebben megfogalmaztuk magunknak. Azt szoktam mondani, hogy a kint töltött éveket azért élveztem maradéktalanul, mert tudtam, hogy mikor lesz vége, és utána hazajövök. Fájt is mindig egy kicsit a szívünk, mikor egy-egy periódusnak vége volt (mindig azt hittem, hogy én már oda sosem kerülök vissza), mert New Orleans-t jobban ismertük, mint sok helybéli, és nagyon szerettünk ott lenni. A kint dolgozó magyarok azt szokták mondani, hogy az lenne jó, ha Magyarország Texas és Louisiana között lenne. A kint-élés alapvetően megváltoztatta gyerekeim gondolkodásmódját is (ők aztán később Erasmussal is voltak távol), úgy érzem sokkal elfogadóbbak más kultúrákkal szemben, és sokkal jobban tudják, hogy mi a jó itt, és ott, vagy bárhol a világon. Nem az erősödött bennük (sem), hogy mennyivel jobb máshol élni, hanem valódi értékén látják a világ különböző helyeit.

Azért jöttem vissza, mert szeretem ezt az országot, itt éltek az őseim, itt van a családom és a barátaim. Itt szeretek legjobban élni, és Balaton nélkül nem nyár a nyár.
Az, hogy közben "nem turistaként" volt lehetőségünk egy másik ország életét megismerni, csak erősítette ezt. Nagy baj, hogy még mindig kevés embernek adatik meg, hogy tartósabban éljen egy másik kultúrában, és megtapasztalja, hogy a kerítés sehol nincsen kolbászból. Itt sem, meg ott sem. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki megteheti, hogy menjen el családostól legalább egy évre külföldre, vagy küldje el a gyerekét a gimnáziumi évek alatt cseregyereknek valahová egy évre! Ez lenne az alapja annak, hogy a következő generáció már ne frusztrációval lépje át a határt, és ne gondolja azt, hogy mi kevesebbek vagyunk más népeknél!.

Azóta, hogy kint voltunk sokat, azokkal is elfogadóbb vagyok, akik azt választották, hogy maradnak. Szabad döntés...., az emberek mindig mozogtak a világban. Azt is jobban megértem, ha a gyerekeik rosszabbul beszélnek magyarul, átéltem, 2 éves periódus alatt is, hogy milyen nehéz egy kisgyereknél megtartatni egy olyan nyelvet, amit csak otthon beszélnek. (Azért viszont változatlanul dühös vagyok, ha egy felnőtt "elfelejti" az anyanyelvét!)

Olvastam az írásokban 56-ról, rendszerváltásról... Erről eszembe jutottak azok a rendszerváltozás-környéki reakciói az innen-onnan felbukkanó elmenteknek, hogy ők nem bírták az itthoni légkört, mert hogy meg voltak nyomorítva erkölcsileg, és aki itthon maradt, annak hogyan kellett korrumpálódnia, stb.... Biztosan volt olyan, akinek a helyzete olyan lett, hogy nem tudott itt tovább élni, de több volt az olyan, aki a jobb élet reményében, vagy kalandvágyból ment el. És aki itthon maradt, azok között is volt, aki valóban bele lett kényszerítve valami tisztességtelen magatartásba, a maga, vagy családja egzisztenciája érdekében, amit aztán jobban, vagy kevésbé ön-marcangolva végzett. De a többség az egyszerűen csak azt választotta, hogy itt akar élni, és dolgozni, és dolgozott tisztességesen a maga posztján. Nem szabad a szüleinktől (attól a generációtól) elvitatni azt, hogy ők tisztességes és értékes munkát végeztek, és volt értelme annak, hogy itt maradtak.

Végülis, 10 millió ember nem szaladhat(ott) EL ebből az országból!

Horváth Judit
orvos-anatómus

Elmenve maradni, maradva elmenni (lélekben), de hova és miért: Budapestre, Európába, Amerikába? Én Pécsett maradva megteremtettem a távozás lehetőségét, a magam Párizsát, Londonját, New Yorkját. Lélekben részben távozva, de mégis itthon maradva a saját birtokomon megalkottam a maradás lehetőségét, viselem ódiumát, mert kishitűségem ellenére sokan mondják nekem, hogy galériám akár Párizsban, Londonban, New Yorkban is lehetne. ITTHON a szemétdombomon – az antik és modern műtárgyaim, barátaim és irigyeim között – VAGYOK OTTHON!

Tarr Mária

2004-ben jöttem el Pécsről. Az ok egyszerű volt. Friss diplomás tanárként nem kaptam munkát sem a városban, sem a környékén. Angliában ajánlottak állást (nem közvetítő), így hát leeds-i lettem. Nem szerettem de mégis érdemes volt. Elmentem egy college-be nyelvet tanulni, egy 1 alatt megcsináltam a felsőfokút (középfokúval mentem ki). Aztán gondoltam egy nagyot és beiratkoztam egy angol egyetemre. Közben dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni a tandíjat, meg megéljek.
Mikor végeztem munkát kaptam a szakmában (régész) és elkezdtem kinn dolgozni, majd hazahívtak Magyarországra (Pestre) egy alakuló céghez. Később kaptam egy ösztöndíjas doktorandusz helyet Pesten.
Ha a szakmámban kapnék állást Pécsett, visszamennék. De erre kevés az esély és egyre jobban kötődöm Pesthez is.
Összességében, nekem megérte eljönni, de szinte mindennap eszembe jut a város és gyakran hiányzik.